Valamiért eddig azt hittem, hogy a hetvenes évtized Magyarország esztétikai/érzelmi/emberi mélypontja volt. Igy emlékeztem rá. Kereki Sándor fotói nem az én emlékeim. Nem tudtam, hogy ennyi vagány, karakteres, őszinte figura járt-kelt a városban. Nem tudtam, hogy a parkokban, aluljárókban, önkiszolgáló büfékben, a belső udvarokban, az ügetőn és a piacon valódi, hús-vér emberek beszéltek, alkudoztak, olvastak vagy játszottak.
Éljen az Élet! – amire nem emlékeztem, de Kereki Sándor fotóival visszakaptam.
